Próbálok perceket lopni.
Két napja hajnalig dolgozom, korán kelek.
Lelassult mozdulatokkal küszködöm elnehezült tagjaimmal.
Kétszer már sikerült végigdőlnöm az ágyon. Izmaim engedelmesen szót fogadtak, és bár tudtam, rövid az időm, mégis hirtelen álomba zuhantam.
Agyam azonban résen volt. A külvilág hangjait nem zárta el.
Hirtelen riadtam, mint aki lekésett valamiről.
Szívem kalapálva tiltakozott, de hiába.
Fel kell kelni.
Dolog van…
Ebéd után újra engedtem a csábításnak.
Ágyra dőlve titokban reméltem, most talán több időm lesz.
Egy pillanat, máris tudva-öntudatlan álom nélküli zuhanásba kezdtem.
Mielőtt elértem volna, lányom sikongatása riasztott.
Harmadszorra.
Megzavart elmém próbálta újra összerakni a világot.
Botorkálva, szemüveg nélkül siettem ajtót nyitni.
Lányom rémült tekintete az ajtó sarkára szegeződött.
A macska örömmel vette tudomásul jelenlétem, sietve dörgölőzött.
Nem láttam egeret, mint riadalmat kiváltó okot.
Békés délutáni nyugalom honolt a teraszon.
A lányom azonban nem hagyta abba a sikongatást, szemét továbbra is a lábam mellé szegte.
A bódulattól, s a szemüveg nélkül még félig vakon keresni kezdtem, mit kellene látnom.
A lábtörlőn egy pici ágacskán kívül semmi.
Nem értem, csak amikor megmozdult, s utána a macska is.
A fejemben kitisztult hirtelen minden, csak a szememnek nem sikerült.
Döntöttem.
Nincs idő.
Sietni kell.
Egyik kezem a macskát tolja, másikkal igyekszem elkapni a gyíkgyereket.
Pici teste csupa energia, minduntalan kisiklik ujjaim közül.
Már két kézzel kapkodom utána.
Kezem ádáz ellenségnek tartja...
Tekeregve a magasból is leugrik.
Önmagáért küzd.
Lányom továbbra is sikongat.
Pedig ez a pici élet is csak olyan,
mint a miénk.
Keresi a helyét
a világban.
www.kert-lak-design.hu